Halász Péter

Lükő Gábor emlékezete

          Egész élete, különösen pedig 1950-től 1990-ig rámért sorsa azt példázza, mi várt itt Magyarországon arra a tudósra, aki a magyar lélek – a magyar jelképrendszer, a magyar időszemlélet, a magyar gondolkodás – lényegével akart, tudott és merészelt foglalkozni. Az az értetlen, ellenséges, kirekesztő bánásmód, amivel a hatalom, és a néprajztudománynak a hatalom szolgálatába szegődött helytartói Lükő Gábort és munkásságát mellőzték, világosan jelzi: mire számíthatott a diktatúra évtizedeiben az, aki a népművészetet, a népköltészetet és a népzenét nem csupán tudományos elemzés tárgyának, hanem magyar sorskérdésnek is tekintette.

          Komáromban született 1909-ben, Karácsony Sándor tanítványa volt, majd érdeklődése – talán éppen Németh Lászlónak a kelet-közép-európai népek történelmi tejtestvérségét hirdető eszméi nyomán – a román népi kultúra felé fordult. 1931–1932-ben Nicolae Iorga szabadegyetemén románul tanult, Dimitrie Gusti falukutató módszereivel ismerkedett, majd hónapokat töltött a moldvai csángómagyarok között. Elsősorban a Szabófalvától északra eső, akkor még többségében magyar nyelvű Jugánban, valamint a Bákó melletti Lujzi-Kalagarban és Bogdánfalván dolgozott, mégpedig nemcsak futólag, átutazó néprajzgyűjtőként, de velük élve, belülről megismerve a népélet jelenségeit és törvényszerűségeit. Kutatásainak eredményeként írta meg a Moldvai csángók című, máig alapvető munkáját.

          Hiába segítették azonban szociológiával és néprajzzal foglalkozó román barátai, a hivatalos hatalom hamarosan kiutasította Romániából. A debreceni Déri Múzeumban dolgozott 1945-ig. Ez idő alatt született a népművészet, a népköltészet és a népzene szintéziseként a Magyar lélek formái című könyve. Ebben a magyarság egyik nagy sorskérdését nem úgy tette föl, hogy ki a magyar, hanem úgy, hogy mi a magyar?  Bebizonyította, hogy a különböző művészeti ágakban a magyarságnak van saját formanyelve, önálló kifejezési módja. Amit Kodály és Bartók megtalált a magyar népzenében, azt fogalmazta meg Lükő Gábor a magyar népművészet és népköltészet anyagi és szellemi világában.

          Hatalmas tárgyi tudásra alapozott, de a szellemet is szabadon szárnyaltató művét döbbent csend fogadta. Az 1940-es évek elején a magyar lélek formáira vonatkozó megállapításainak hatását más, a nemzettel felszínesen és harsányan foglalkozó ricsaj nyomta el, az évtized végétől pedig mindenki gyanús volt, aki a magyarság szellemi értékeivel foglalkozott. Lükő Gábor is csak 1949-ig oktathatott magántanárként Debrecenben, aztán 1970-ig, nyugdíjazásáig a gyulai, a bajai és a kiskunfélegyházi múzeumokban talált munkát és menedéket. Az idegen érdekeket szolgáló hatalom nem engedhette a diákok közelébe azt, aki magyarságuk értékeire, annak megbecsülésére taníthatta volna őket.

          Lükő Gábor megjelent munkái azon szellemi hegycsúcsok sudár előhegyei tehát, amelyek jelzik: milyen magaslatokra juthatott volna a XX. században a magyar művelődés, ha az első évtizedek oly kivételes nemzedéket termő ereje kiforrhatta volna magát. S ha föltesszük magunknak a Németh László által Szárszón megfogalmazott kérdést: „hogyan süllyedhetett a magyarság bennszülött kisebbséggé tulajdon országában? – akkor íme, itt van előttünk a válasz. Annak a folyamatnak és azoknak az erőknek a hatására, amelyek Lükő Gábor gondolataitól és eszméitől is oly hosszú időn át megfoszthattak, vagy legalábbis eltávolíthattak bennünket.

          Ám akárcsak a moldvai magyarság másik nagy kutatója, a száz esztendeje született Domokos Pál Péter, Lükő Gábor is túlélte a magyarság ellenségeinek korlátlan uralmát. Az 1980-as évek végén megjelent a Magyar lélek formáinak reprint kiadása, születésének 90. évfordulóján pedig Tűzcsiholó című vaskos tanulmánykötettel tisztelgett szelleme előtt a magyar tudományos világ. Attól azonban megfosztotta őt a sors, hogy az északi csángókkal foglalkozó, jórészt kiadatlan gyűjtéseit tartalmazó, tisztelő tanítványai által összeállított kötetet („Ott hul éltek vala a magyarok…” kézbe vehesse. Egy héttel a könyv megjelenése előtt hagyott itt bennünket, s indult el a „minden élők útján”.

          Emlékét kegyelettel őrzik mindazok, követni szeretnék a magyar lélek mélységeibe tekintő pillantását.