Halász Péter

Lőrinc Györgyné Hodoróg Luca halálára

          Hetvenesztendős korára meghalt Luca néni, klézsei csángó asszony, a Moldvát járó néprajzgyűjtők lelkes segítője, munkatársa, a csángó hagyomány hordozója, éltetője, továbbadója. Miközben élte a klézsei asszonyok mindennapi életét, nevelte gyermekeit, unokáit, művelte a kollektívba vitt földjét. Volt párttitkár, közéleti asszony is, amikor pedig énekelni, táncolni, tilinkázni¹ hívták az erdélyi táncházakba, szívesen ment, még ha emiatt meg is gyűlt a baja a csángókat rezervátumban tartó román hatóságokkal. Szószólója volt annak az ügynek is, hogy 1990 után ismét lehessen Klézsén magyar iskola.

          Élete vége felé sokat betegeskedett. 1990 májusában mégis készséggel segített, amikor az MTV munkatársaival filmeztünk Klézsére is ellátogattunk. Ágyban fekve, erősen hurutolva találtuk, de forgatás közben fokozatosan erőre kapott: kalauzolt bennünket, mesélt, tojást írt, még „interjút” is készített egy földsüket idős asszonnyal, aki az én kérdéseimet egyáltalában nem értette, de Luca néni szájáról tudott olvasni. Betegsége ellenére kapva kapott az alkalmon, amikor 1990 augusztusában lehetősége nyílt arra, hogy a jászberényi tánccsoport meghívására többedmagával Magyarországra jöjjön. Itt került kórházba, ahonnan már nem térhetett vissza szülőfalujába. Temetésén ott volt szinte mindenki, aki ismeri és félti a moldvai csángómagyarok kultúráját. Ott volt Kallós Zoltán, Andrásfalvy Bertalan – miniszterként – , de eljöttek a Szeret mentéről is a rokonok és az ismerősök.

Lőrincné Hadaróg Luca ma ott alussza örök álmát Jászberény temetőjében

Egyéniségét, gondolkodásmódját minden aprólékos méltatásnál jobban mutatja az itt közölt, hangfelvétel után készült szöveg. Évekkel halála előtt Luca néni egyszer arról beszélt, miként vallatták, fenyegették azt követően, hogy az 1970-es évek végén kinn járt Székelyudvarhelyen, egy nagyszabású táncháztalálkozón, sőt még másokat is vitt a faluból. Arról, hogy ezt követően miként próbálták rávenni őt, legyen a falujába látogatók, főként magyarországi néprajzgyűjtők följelentője, besúgója. Jellemző a moldvai román elhárításnak az „egységes román államról” alkotott szemléletére, hogy székelyudvarhelyi látogatása miatt úgy vádolták Luca nénit, mintha legalábbis idegen országba szökött volna. Válaszai, s egyáltalában ahogy beszámolt erről a tortúráról, mutatja öntudatát, erkölcsi tartását.

          „Mikor hazajöttem Udvarhelyről, alhattak egy hétig, kettőig, de aztán csak hivattak, hogy menjek le a miliciára². Én képzeltem, hogy azért hivatnak, amiért ott jártam. El vótak jővel Bákóból es, béhíttak egy külön irodába, s azt mondják, üljek le. Mondom, én nem, nem vagyok elfáradva. Nem ültem le! Állok lábon – azt mondtam.

          Azt kérdették, hogy volt az udvarhelyi elmenéssel? S mondom: hogy volt? Jól! – De ki adott szabadságot³, hogy elmenjek? Mondom: én magam csináltam magamnak szabadságot. Ti hányszor tettek egy masint⁴, egy valamit, hogy még elmennyünk kirándulni, hogy még meglássunk a világban valamit? S ezeknek, ha volt szüvük fizették⁵, hogy elmenjek, hát hogyne menjünk!?

          Azt mondja az aktivista, nem lehetett lenne, hogy kimenjünk a faluból úgy, hogy ne tuggyanak róla. S mondom: más hányszor kiment, az eszfát⁶  embere, vagy a milicián asszonya⁷, a presidentnek⁸, vaj⁹ a vicepresidentnek az asszonya, mind az uljanok. De hogy egy szegényebbet elvigyenek, hogy megvigyázkoggyon¹⁰ valahol, nem számította senki. Hát most mü es elmentünk, megvigyázkodtunk, megnéztük, hogy más falukon hogy van, aztán jöttünk vissza, s ez volt.

–  S miért mentetek? Hogy ott táncoljatok, énekeljetek? – aszongya.

–  Hát igen. Azért nem megyek, hogy tartsam a nyelvemet a számban. De ha ti azt mondjátok, hogy nem szabad, akkor többet nem.

– De igen, szabad – mondja a pártfenntartó titkár, mert ez magyar, diószéni¹¹ – de mégis, mit csináltatok?

– Táncoltunk, énekeltünk.

– De mit énekeltetek?

– Ami eszünkbe jutott… az „Édes Gergelyemet…”– így mondtam, magyarul. Kérdi románul:

– Mi az? – Mondom:

– Nem tudom lefordítani.

          – De – azt mongyák – halltuk, hogy énekeltél az Amerika Hangjában, a rádióban. Mondom:

          – Nem! De ha tudnám hová kell énekelni, akkor oda es elmennék, s énekelnék.

Azt mondják:

          – Hogy mentél te el, semmi igazolvány nélkül, senki nem engedte, hogy menjél, s te elmentél a magad fejétől?

          – Elmentem – mondtam –, de nem csántam¹² semmi rosszat. Ugye Kantarie Romániei¹³, arra csántuk. Kéne örvendjen Bákó megye, igazán. Kéne örvendjen, hogy a csángók közül felemelkedett valaki, s el tudott menni, hogy mutassák a tévében. Hogy lássák, itt is tudnak valamit, nincsenek lemaradva. Azt mondja:

          – De nem úgy kellene menni. Kellett lenne tuggya az igazgató az iskolából, az elnök a szfáttól.

          – Hát én tudom hogy kell menni? Egyszer, mikor kellett mennem Csíkszeredába, elmentem. Azt tudtam, hogy most es el szabad menni.

– Nem! – mondja.

– Ha nem, immá akkor nem menek többé – mondom neki.

          Akkor azt mondja:

          – Csak annyiért mentetek?

          – Csak annyiért!

          Azt mongya ez az aktivista Bákóból:

          – Hallottam, hogy megdekoráltak. – Mert attak vót onnét egy levelet, egy ilyen oklevelet. Mondom:

          – Meg.

          – S meg tudnád-e mutatni?

          – Meg, hogyne.

          – S van-e valami meghívód, amivel hívtak?

          – Vagyon.

          – S ide adod-e?

          Odaadtam, s elvitték oda a párthoz…jahaj! Aztán azt mongya:

          – Neked ki adta a pénzt, hogy elmenj?

          – Az a két ember, aki eljött.

          – S hogy hívják.

          Tudtam a nevit, de azt mondtam:

          – Nem tudom.

          – S hogy attad a pénzt? Attál valami aláírást? Buletinszámot¹⁴, vagy ilyesmit?

          – Semmit.

          – S akkor hogy atta az az ember neked, amennyi pénz kellett? Nem is ismert téged?

          S akkor azt montam nekik:

          – Amelyik igaz ember, az nem fél az igaz embertől!

          S akkor azt kérdi:

          – Mink akkor, ha félünk, akkor mi tolvajok vagyunk?

          – Nem. De a tolvaj a tolvajtól fél – mondtam. – Tolvaj a tolvajtól fél, de az igaz ember az igaztól sohasem!

          Akkor még azt mondtam:

          – Ha ti úgy képzelitek, hogy valami rosszat csináltam, az országot elattam, amétt kimentem Udvarhelyre, elfogadom, milyen büntetést tesznek rám. Van három mód, s én elfogadom, amelyiket reám akarjátok adni.

Azt kérdik:

          – Mi az a három? Hogy a pártból kitegyünk?

          Mondom:

          – Az semmi, azt nem búsulom. De, egy: hogy rekeszbe¹⁵ tegyetek, a második, hogy meglőjetek, a harmadik, hogy felakasszatok. Elfogadom mind a hármat. Ha úgy képzelitek, hogy az országot eladtam, én elfogadom bűnetlen¹⁶.

          Azt mondja a párttitkár:

          – Egy párttag így kell beszélgessen?

          Mondom:

          – Így tuggya, mert erre tettétek.

          De nem féltem egy szálat se. Pedig ott ült a milicista, meg minden, nem is tudom kik jöttek ki Bákóból. S akkor azt mongya az egyik azok közül:

          – Jásba¹⁶ úgy akarják, hogy szervezzenek egy ilyen fesztivált, hogy a televízió is ott legyen. Elmensz-e arra?

          Mondom:

          – Nem! Többet sohasem megyek!

          – Miért?

          – Azétt, hogy utána törvényezzetek ingemet!?

Rá egy hétre hazajövök a kollektívából¹⁸, kapálni jártunk, s uljan vizes vótam, volt egy nagy eső. Mikor beléptem az ajtón, hát oda es jött a milicista, s kérdi:

– Bé tudnál-e jönni most egy kicsit a milíciára?

          Mondom:

– Bémenek.

          Képzeltem, hogy azétt hívnak. Úgy vizesen, ahogy voltam, odamentem. S akkor ők írtak egy deklarációt.

          – Csak ennyi volt? – kérdezték. Mondom:

          – Ennyi.

          Kérdették, még jártak-e el hozzám magyarok? Mondom: én nem láttam egy magyart sem… Pedig csak egy hete volt, hogy elment valaki. Azt mongya:

          – Hallom, hogy járnak, s mindig keresnek tégedet. Honnan ismernek téged?

          – Én nem tudom.

          Azt mongya:

          – De ha egy magyar eljő, megjelented-e a milíciának, hogy itt van?

          – Én meg.

          – Ne segéld őket – aszongya.

          – Hát én mivel segítem? Én szegény vagyok, nincs mit adjak nekik…

          Hej! Tudtam én, hogy mire megy ki a beszéd, de én tettem magam, hogy szegény vagyok, mivel segítsem őket? Azt mongya:

          – Nem az, hogy segíted, úgy, hogy acc…

          – Hát mit?

          – Ne segísd, hogy mennyenek fényképezni, hogy ezeket a csángó balladákat fölvegyék, vaj ilyesmiket, meséket…, vaj valami régies öltözetet, hogy vegyenek. Mikor eljőnek – aszongya –, mikor idejőnek, jöjj el s mond meg a miliciának, hogy itt vannak…

          – Eljövök hej, s még megmondom…

          – De ne azt mongyad, hogy te, ügyelj, mert a milicisták elfognak, menny által itt a hegyen, s mikor elment, akkor mondod, hogy né egy magyar itt volt. Mongyad, hogy kell aggyál a tyúkoknak, a kecskének, s akkor a kert alatt gyere, s úgy mongyad, ne tuggya.

          – Nem, nem – mondom –, mikor megérkezik én egy-kettő itt vagyok.

          – No jó – monták –, meglássuk, hogy úgy lesz-e…

          – Úgy lesz hát…

Aztán azóta, he észreveszik, hogy egy idegen odajött, akkor küldenek valakit a néptanácstól, hogy én ne vegyem észre, hogy hallgatkozik… Menen fel az úton lassacskán, s a kapun hallgatkozik, hogy énekelnek-e…?

          Mikor azokat tanítottam, akikkel Udvarhelyre mentünk táncolni, azt nálam, a házban tanulták, ott, ahol a szövő van. A milicista is odajárt egy este, ő árult el nekik, hogy hova készülünk. Azt mondták, az uljanokat a kultúrháznál csinálják, s nem honn¹⁹ a háznál. Mondtam:

          – No, én a házamnál akartam, mert én az unokatestvéreimet tanétottam, meg az unokákat, hogy maraggyon emlék tőlem, s emlegessenek meg, amikor meghalok.

          De azt mongya:

          – Nem létezik, hogy a háznál lehessen tanulni azt.

          Azt mondtam:

          – Az én házamban, mit akarok, azt csinálok. Az én házamnak felhágok a tetejére, s ott ha táncolok, az az én házam, s nem parancsol  senki!                                                                       

          S nem volt mit mongyanak erre!”

____________

¹ tilinka = lyuk nélküli, fűzből készült hangszer, melynek túlsó végét újjal befogva változtatják a hang magasságát

² milicia = rendőrség

³ ki adott szabadságot = ki engedte meg

⁴ masin = masina, jármű

⁵ volt szüvük fizessék = szívesen fizették

⁶ eszfát = állam (sfat, román)

⁷ milicián asszonya = a rendőr felesége

⁸ president, vicepresident = tanácselnök, tanácselnök helyettes

⁹ vaj = vagy

¹⁰ megvigyázkoggyon = körülnézzen

¹¹ Diószén = többségében magyarok lakta falu s Szeret bal oldalán, Klézsével szemben

¹² csántam = csináltam

¹³ Cantarie României = Megéneklünk Románia (propagandamozgalom)

¹⁴ buletin = személyi igazolvány

¹⁵ rekesz = börtön

¹⁶ bűnetlen = bűntelen

¹⁷ Jásba = Jászvásárban. Iaşi tartományi székhely, Moldva egykori fővárosa.

¹⁸ kollektív = termelőszövetkezet

¹⁹ honn = otthon