Petrás Incze János>>>>>>>

Petrás Incze János

(1813 – 1886)

          Az 1841-es esztendő nyarán nevezetes találkozásra került sor Székelyföld fölkapott üdülőhelyén, Borszéken. Akkor és itt ismerkedett meg egymással Döbrentei Gábor, a Magyar Tudományos Akadémia „titoknoka”, vagyis titkára, valamint a Kárpátokon túlról, Moldvából odaérkezett Petrás Incze János. Előbbi pihenés és gyógyulás céljából, utóbbi pedig püspöke – pontosabban a Moldvai Püspöki Helytartóság címzetes püspöke – titkáraként utazott a gyógyvizeiről híres fürdőhelyre. Döbrenteit – mint később maga írta – „arra intette a’ nemzeti rokonság’ vonzalma”, hogy a véletlen találkozást ne hagyja „nyom nélkül elillanni”; ezért sebtében 38 kérdést írt össze a moldvai csángókról.

          Döbrentei kérdései azt jelzik, hogy az akkori Magyarország tudományos fellegvárának vezető embere, bár kérdései olykor naivak, nemcsak hogy hallott már Moldva magyarságáról, de határozottan jól értesült volt sorsuk számtalan oldaláról. Petrás azon melegében válaszolt a kérdésekre, s noha némelyik érezhetően felkészületlenül érte, ezek a válaszok tekinthetők a moldvai csángómagyarokról ismert legelső részletes és hitelt érdemlő tudósításoknak.

Az esemény nemcsak azért jelentős a magyar művelődéstörténet számára, mert Döbrentei kérdéseiből állt össze az első, tudatosan összeállított néprajzi, vagy ha úgy tetszik honismereti kérdőív, hanem azért is, mert fontos változást hozott a fiatal szerzetes, Petrás Incze János életében: ettől kezdve, hivatása gyakorlása mellett a magyar tudománynak és a csángómagyarok sorsának is elkötelezett szolgálója lett.

Petrás Incze János Moldvában, a Szeret folyó jobb oldalán fekvő Forrófalván (románul Faraoani) született, 1813-ban. A települést a szájhagyomány szerint Ştefan cel Mare (1464–1504) – a csángók nyelvén Nagy Estány – idejében egy Forró nevű, a török elleni harcokban vitézkedett katona alapította, kinek lányát a vajda feleségül is vette, ugyanis a népi emlékezet szerint – a nemrég „házilag” szentté avatott – István vajda szinte minden szemrevalóbb moldvai lányt „feleségül vett”. Forrófalva valóban már szerepel a XV. századi a forrásokban, tehát nyilvánvalóan korábban keletkezett, föltehetően magyar husziták alapították 1420-ban. Lakossága a XVII. században többször is elmenekült, de a XVIII. század derekán a legnagyobb katolikus moldvai faluként említik, melynek lakói rezesek, vagyis szabadparasztok. Lakosságának 99 % ma is római katolikus, akiknek legalább kétharmada beszél, vagy legalábbis ért magyarul, bár a legutóbbi népszámláláskor még csak 48-an vallották magukat magyar anyanyelvűnek. A XIX. század végén Románia Nagy Földrajzi Szótárában még azt olvashatjuk, hogy a forrófalviaknak több mint 95 %-a magyar nemzetiségűnek vallotta magát.

          A kis Petrás János tehát gyakorlatilag színmagyar településen látta meg 1813-ban a napvilágot. A család – édesapja, Petrás Ferenc feljegyzése szerint – több mint száz esztendeje, Baranya megyéből költözött a Kárpátokon túlra. Az apa 1768-ban született, kántorsága 1793-ban kezdődött és 1843. május 5-én halt meg. A gyermek, édesapjához hasonlóan, a Kézdivásárhely melletti Kanta minorita rendbeliek által fenntartott gimnáziumában tanult, onnan pedig Egerbe került, s ott a papneveldében szerzett alapos világi és egyházi műveltséget. Belépett a minoriták rendjébe, aholis az Incze nevet kapta, majd 1836-ban pappá szentelték.

          Lelkészi működését a nagy, Tázló menti magyar faluban, Pusztinán kezdte 1839-ben. Négy esztendőt szolgált itt helyettes plébánosként, erre az időre esik Döbrentei Gáborral való megismerkedése. Nem lehetett könnyű a fiatal Petrás szolgálata, mert a pusztinai plébániának abban az időben több mint húsz filiája volt. Három esztendő múlva, 1842-ben a szülőfalujával szomszédos magyar faluba, Klézsére nevezik ki plébánosnak, s ott szolgál egészen halála órájáig. 

          Klézse falu neve 1588-ban szerepel először a forrásokban, de akkor még aligha volt magyar lakosa, Bandinus 1646. évi leírásában sem szerepel, pedig a boldogtalan életű püspök megfordult valamennyi szomszédos településen: Forrófalván, Bogdánfalván, Terebesen. Klézse (vagyis Eklézsia) katolikus lakosságát 1696-ban említik először. Ezek a katolikusok természetesen magyarok voltak, amit nevük is mutat: Balint, Benka, Patachi, Patak, Torda stb. Petrás Incze plébánossága előtt mintegy 60 esztendővel járt itt Zöld Péter, a madéfalvi veszedelem után elbujdosott székelyek lelki gondozója, 1781-ben Batthyány Ignác erdélyi püspöknek írt levelében a klézsei katolikus magyarokat, mint többségükben szabadparaszti státusban lévő részeseket (románul răzeş) írja le. Klézse lakóinak kiváltságos voltáról Petrás Incze János is ír a Döbrenteinek írt válaszai között: „Bírják továbbá mais a’ megvétel jogainál fogva Klése határát, mellyhez mint egy 3-4 száz család tart osztozójogot. Kiknek tőkéktüli származásuk és osztozó levelük magyar nyelven írva, de hányadik évig megyen fel, nem tudhatom, ugy a’ megvétel’ üdeje is előttem ismeretlen.”

          Bizonyára nem véletlen, hogy a moldvai magyar települések közül sokáig Klézse népéletéről rendelkeztünk a leggazdagabb ismeretanyaggal, hiszen Petrás Incze János egyrészt igen sok népdalt, népszokást, népnyelvi jelenséget gyűjtött és publikált hazai folyóiratokban, másrészt személyisége valósággal vonzotta azokat a magyarországi papokat, utazókat, kutatókat, akik nyilván már akkor sem szívesen törték maguk az utat a csángók iránt fel- fellobbanó érdeklődésük számára, szívesebben használták a meglévő hídfőállásokat. Így megfordult Klézsén Gegő Elek, Jerney János, majd Kovács Ferenc „károly-fehérvári  hittanár”, valamint tusnádi Imets Fülöp Jákó „gymnáziumi igazgató-tanár” s bizonyára mások is.

Kovács Ferenc „Úti-napló”-jából tudjuk, hogy milyen volt a település és magyarságának sorsa Petrás idejében, az 1860-as években: „Klézse egyike a legrégibb parochiáknak Moldovában. Anyakönyvei 1793-ig érnek föl. Assisi Sz. Ferencz tiszteletére emelt kőtemploma akkora, hogy 1000 embernél több fér bele. Nemzetiségére nézve az egész község tiszta magyar. Környékén is csak kevés az oláh… Magyar iskola – fájdalom – itt sincs… Volt azelőtt egy tanító, ki látván, hogy semmire sem mehet tiszta magyar ajkú növendékeivel ezeknek oláh nyelvbeni járatlansága miatt, megtanulta a magyart, mit észrevévén a kormány [valójában a jászvásári püspöki helytartóság] őt állásáról elmozdította.”

          Ugyanebből a naplóból bontakozik ki előttünk Petrás alakja: „Sehol sem találtunk otthoniasabban magunkat, mint Petrás Incze atya házánál. Ő az, kinek neve megérdemli, hogy arany betűkkel jegyeztessék a moldvai csángók annalisaiba. Külseje megnyerő, termete izmos közép, képe tojásdad, színezete barnás, szemei mandulavágatúak, orra kissé hajlott, bajusza fölfelé pödört, szakálla szürkés, hegyezett, modora olyan, melyről el lehet mondani: mi a szívében, az a nyelvén.”

          Petrás Incze János legfőképpen azzal gazdagította a magyar művelődéstörténetet, hogy összegyűjtötte 85 magyar népdal szövegét.  Közülük 22 már 1842-ben, Erdélyi János és Kriza János nevezetes népdalközlései előtt napvilágot látott a Tudománytárban. Pedig Petrás Döbrentei Jánosnak azon kérdésére – „Vannak e Magyar Dalaik, lehetne e illyent kapni?” – még azt válaszolta: „Semmi más Dalt, az egyetlen meny asszony’ el vitelénél használni szokottat, többet létezni közöttük nem hallottam, arul is azt mondgyák, hogy nem érthető; más mulattató énekeket pedig az Isteneseken kívül nem énekelnek, azokat is a’ Szentegyházakban.”

          Nem sokkal később azonban – és ez is mutatja a Döbrentei féle kérdésekben megnyilvánuló érdeklődés hatását –, már azt írja az Akadémiának: „Meg vallom  eddig terhes hivatalommal foglalkozva alig fordítottam figyelmet az itteni magyarok nyelvére, de mostani visszatértem igen észre tudom venni az eltéréseket, mellyekbül már jegyzéket tenni kezdtem.”

          Még elgondolni is szédítő: micsoda néprajzgyűjtési lehetőségek közepette élt ott      Petrás tisztelendő úr a XIX. század derekán abban a Klézsében, ahol még száz esztendő múlva is az „Új guzsalyam mellett”, vagy a „Szeret vize martján” anyagát gyűjthette össze a hozzá képest éppen ott éppen csak megforduló Kallós Zoltán, vagy Pozsony Ferenc. Csak hát akkoriban még Petrás Incze János hazai kortársai sem foglalkoztak néprajzgyűjtéssel, legföljebb elvétve akadt egy-egy olyan pap, aki följegyzett volna valamit a néphagyomány jelenségeiből. Valóságos csoda tehát, hogy a Borszéken elvetett magvak ilyen termékeny talajra hullottak, bár természetesen voltak, akik továbbra is művelték is ezt a vetést: halálág, de 1848-ig mindenképpen maga Döbrentei; 1874-től 1881-ig Szarvas Gábor, a Magyar Nyelvőr szerkesztője, aki rendszeresen közli népnyelvi közleményeit, valamint a Szent László Társulat elnökei, mindek előtt Lonovics József kalocsai érsek, aki Petrás közbenjárására sok csángómagyar falu templomának, harangjának megújításához nyújtott segítséget.  

          Petrás Incze János tökéletesen tisztában volt a csángó nép által őrzött hagyomány értékével, ezért gyűjtötte és küldte őket közlésre a magyar tudományos élet színhelyeire. Az általa gyűjtött népdalok némelyike a népélet kutatásának valóságos kincsesbányája, mint az itt következő, amely elénk varázsolja a csángó ház és lakás – igaz, hogy a szerelmes legény szemétől megszépített – képét.

          Hová ménsz, hová ménsz,                   Tiszta kemencéje,

          Szép karcsú legényke,                         Seprett háza fölgye

          Ide s oda menek,                                Tükör a tűzhelye,

          Hol szeretőt lelek.                               Tiszta fejér inge.

          Egy igen szép lyányhoz,                     Mosott ház padlása,

          Mihelyefalára.                                   Gyalult gerendája,

          Hat karikán forgó                              Csillagos asztala,

          Csikorgós kapuhoz.                            Fodros, szép abrosza.

          Pázsint az udvarán,                           Éveges ablaka

          Boglár az ajtaján.                              Kevesszer van nyitva

          Tornaczos eresze,                               Szép ablakja alatt,

          Virágos kürteje.                                 Felnőtt egy almafa.

          De térjünk vissza Döbrenteihez, hogy lássuk a fiatal Petrás tájékozottságát, világos látásmódját és szókimondó határozottságát. „Vagynak é magyar nyelvükhöz buzgó ragaszkodással, vagy hamar el oláhosodnak?” –tudakozódott a titoknok. A válasz: „Minden nemkedvező viszonyaik’ ellenére is megelégedést, úgy láczik, aban találnak a’ még magyarul beszélni tudók, hogy egymással ’s akárkivelis saját nyelvükön beszélgethetnek. Az eddigi eloláhosodásnak mi volt az oka, könnyen érthető, t. i. a’ tartomány’ uralkodó nyelvének elkerülhetetlen szüksége.”

Döbrentei: „A Többségnek millyen arcza, szeme, haja színe?” Petrás: „… Tekintetük vidám és bátor, szemeik leginkább szőkék vannak feketékis, de igen ritkán kékek. A’ gyermekek kisded korokban nagy részint fejér hajuak ’s a’ felnevekedésig közönségessen szög színűvé válnak… Orczájuk kerekded, ’s igen ritkán hosszúkás. Az idegen földiek egész test alkotásokat valoságos magyarosnak álíttyák…”

Mai szemmel nézve talán hiányosnak tűnhetnek Petrás Incze válaszai, de gondoljuk meg, hogy az egyik legkevésbé ismert, akkoriban szinte teljesen elfeledett népcsoportunkról adnak – a lényegét tekintve többnyire hitelesnek tekinthető – információt. Petrás azonban nemcsak ismeretanyagot közölt a csángók történelméről, népéletéről, nyelvéről, hanem – ellentétben sok későbbi „csángókutatóval”, vállalta sorsukat és érdekeik képviseletét. Már „válaszaiban”, méginkább későbbi leveleiben ismételten felhívta a figyelmet arra, hogy a moldvai katolikus magyaroknak nincs anyanyelvükön szolgáló papjuk. „Jelenleg is tiszta magyar parochiákon magyarul semmit sem tudó lelkészek őrzik az Üdvözítő nyáját.” Felpanaszolta, hogy a Rómából küldött misszionáriusok részben a moldvai egyházi vezetők nyomására, részben pedig azért, mert az olasz nyelvű jövevény-papoknak könnyebb megtanulniuk az állam nyelvét, azok pedig – lelkipásztorhoz méltatlanul – a könnyebb megoldást, ez esetben híveik megtagadását választják. „Nem régen érkezett meg Rómábul két olasz szerzetes, kiknek egyike Kalugerben, másika Husson döllött neki az oláh nyelv tanulásának…múlt héten ismét kettő szinte onnan … Magyarhonbul még egysem érkezett.”

Petrás írásaiban kevés utalást találunk saját személyére, gondolataira. Csak fölsóhajtásaiból sejthetjük, mennyire egyedül érezhette magát abban a Szeret menti községben, ahová csak kerülő utakon járt a posta és sokszor csak hónapok múltán kapta kézhez a neki küldött levelet vagy könyvet. Nem volt szellemi társa, s ha néha fölkereste egy-egy magyarországi utazó, vagy paptárs, a néhány órányi, vagy napnyi öröm után annál keservesebb lett a magány. Sokat emésztette az is, hogy egyházi kötelezettségei miatt nem haladt úgy a csángók nyelvének, népszokásainak tanulmányozásában és feldolgozásában, ahogyan szerette volna. Szinte minden levelében mentegetőzik, hogy nem teljesíthette ígéreteit.

Tudván tudta néprajzi, nyelvészeti munkájának fontosságát. Idejének végessége és más, kedvezőtlen körülményei már 1841-ben nyomasztották. „Igaz ugyan, hogy egyéb számmal vesznek körül hivatalom szerinti foglalatosságaim, melyeknek erőm szerint a’ lehetőségig megfelelni a legszorosabb kötelességemnek tartom ugyan; mlgsem titkolhatom el, hogy ne érintsem, mennyire érzem a’ magyarhonituli elszigeteltségemet.”

A rászakadt csapásokat alázatosan viselő, abban is Isten kegyelmét látó természetére vall egyik 1883 augusztusában, hetvenesztendősen írt, valamely „Főtisztelendő Lelkész Úrhoz, hajdani Pályatársamhoz és Testvéremhez” küldött levele: „Így vagyunk mindnyájan e nyomorult életpályán jutalmazva s valóban el kellene csüggednünk, ha Megváltó Jézusunk példája előttünk nem fényeskedne e nagyon sokat jelentő szavaiban: »ha engemet üldözni fognak, titeket is üldöznek«, nekünk, bizony semmi vigasztalás nincs e nyomorult föld színén: de én nem is számolok semmire másra, a megvetés és gyalázatnál kissé keserű biz ez, hanem áldom a Teremtőt, még a mai napig béketűrésemet nem veszítettem el, bár csak az Úr Isten támogatna öregségemben, ezért emlékezzen rám Sz[ent] áldozataiban, én sohasem fogom elfelejthetni!”

Saját sorsa miatt sohasem keseredett meg reménytelenül, még akkor sem, mikor hetvenkét esztendős korában, 1885. augusztus 22-én gonosztevők kirabolták a házat, „melyben számos évek olta lakom, el vitték minden jóra való ruhámat a kevés pénzel együtt mivel rendelkeztem házi szükségemben, az inség itt oly nagy lévén hogy kevés embernek jut mindennap málé hol keressek segedelmet szükségemben nem tudom …”. De a szomorú eseményt hírül adó levélben sem önmagának kért támogatást, hanem a szomszédos csángó falu, Kápota templomának belső díszítéséhez kért segítséget.

Egy esztendő múlva, 1886. szeptember 6-án ismét rátörtek Klézse agg lelkipásztorára. De akkor már nem csak a holmiját vették el, hanem az életét is. Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy felismerte gyilkosait, de nevüket még barátjának, a szomszéd falu lelkészének sem árulta el.

Talán jól tették azok a gonosztevők, hogy megfosztották az életétől Klézse tudós és a csángómagyarok iránt elkötelezett papját. Így nem kellett végignéznie a csángók anyanyelve és magyarsága ellen végrehajtott, hasonlóan kegyetlen merényletet. Hiszen 1884. június 27-én már létrehozták Jászvásáron a római katolikus püspökséget az 1877-ben létrejött Románia kormányának azon feltételével, hogy a még magyarként létező csángókat minden eszközzel elrománosítja. Néhány év múlva a jászvásári püspök, Iosif Nicolae Camilli pásztorlevelében megtiltotta, hogy a csángó falvak templomaiban magyarul misézzenek.

Talán az isteni kegyelemnek volt jele, hogy Petrás Jánosnak mindezt már nem kellett megérnie. Vagy talán éppen azért kellett meghalnia, hogy ne adhasson hírt a moldvai magyarság megfeszítésről?

Petrás Incze János>>>>>>>