|
|
|
Domokos Pál Péter és Lakatos Demeter >>>>>>> Domokos Pál Péter királysága >>>>>>> A csángók vándorapostola1
Domokos Pál Pétert igen korán, elemista koromban megismertem, hiszen a bérháznak, amelyben szüleimmel laktam, a hátsó udvara éppen szomszédos volt Péter bácsiék házának udvarával. Általános iskolába pedig együtt jártam Domokos Pál Péter fiával, Ádámmal. Számomra akkoriban Domokos Pál Péter csupán egyik osztálytársam apja volt, aki szigorúan nevelte fiait, és – föltehetően – lányait is. Tudtam, hogy tanárember – később a húgomat tanította is –, de hogy ezen kívül a moldvai csángómagyarok kutatója, a népzene és a néprajz tudósa is, azt bizony nem sejtettem, s – megvallom – akkoriban nem is nagyon érdekelt. Csak jóval később, az egyetem elvégzése után kerültünk közelebbi kapcsolatba, amikor Magam is megfordultam Moldvában, s hozzákezdtem a csángók hagyományos népéletének gyűjtéséhez. Sokan vannak, akik Domokos Pál Péter előadásaiból, könyveiből, a vele való beszélgetések során ismerték meg a moldvai csángómagyarokat, hogy úgy mondjam: Péter bácsi révén jutottak el a csángókhoz. Az én utam éppen fordított volt: a csángók megismerése, a sorsuk és hagyományuk iránti érdeklődés vitt el Domokos Pál Péterhez. Moldvában álláshoz jutott erdélyi orvos barátaimhoz látogatva kerültem első ízben magyarok által lakott moldvai faluba, s a Néprajzi Atlasz anyagának gyűjtésére készülve, a szakirodalmat tanulmányozva találkoztam annak a Domokos Pál Péternek a nevével, akit látásból már csaknem húsz esztendeje ismertem, hiszen még mindig ott élt édesanyámék házának szomszédságában. Nem volt hát nehéz találkoznom vele, és kapcsolatunk aztán több mint huszonöt esztendőn át, egészen a haláláig tartott. S ha a korkülönbség miatt nem alakulhatott ki közöttünk igazi barátság, az, hogy a csángókkal kapcsolatos munkámat jóindulattal és segítőkészen figyelemmel kísérte, igen sokat jelentett számomra. Minden elképzelhető és el sem képzelhető kitüntetésnél nagyobb elismerést jelentett számomra, mikor az 1979-ben megjelent, „…édes Hazámnak akartam szolgálni…” című könyvébe a következő ajánlást írta be számomra: „Halász Péteréknek nagy szeretettel ajánlom a világ legelfelejtettebb kisebbségéről is szóló könyvemet, kiknek szíve az összes barátaim között a leghevesebben dobbant meg a ’csángó’ szóra, és azóta is növekvő érdeklődéssel, kitartó munkával segítik előre az ügyet. Szeretettel: Péter bácsi. 1979. III. 27.” Sokan voltunk, akik valamilyen úton eljutottunk hozzá, még többen azok, akik az ő lelkesítő írásai és előadásai nyomán jutottak el a moldvai csángómagyarokhoz – lélekben, vagy a valóságban is. Amikor 1976-ban összejöttünk Érden, az ottani művelődési otthonban, hogy számba vegyük a moldvai magyarokkal kapcsolatos teendőket és összehangoljuk munkánkat, több mint hetven meghívót küldtünk szét és csaknem ötvenen el is jöttek. A rendőrség tudomást szerzett a találkozóról, Domokos Pál Pétert és engem is beidéztek, hogy megfenyegessenek: börtönbe kerülhetünk, ha nem hagyunk fel a csángók érdekében kifejtett tevékenységünkkel. Bizonyára kihallgattak másokat is. Akkoriban különösen sűrűn találkoztunk: minden rendőrségi kihallgatásról beszámoltunk egymásnak. Annál is inkább, mert jó néhány olyan akciónk volt folyamatban, amelyről nem sejthettük, hogy mit tudnak a hatóságok. Péter bácsinak nagyon rosszul esett, hogy idős kora ellenére kihallgatásokra rendelik, és mélységesen elkeserítette, hogy a magát magyarnak nevező állam rendőrsége üldözi azokat, akik a határokon túl élő magyarokért, közöttük is „a világ legelfeledettebb kisebbségéért”, a csángómagyarokért próbálnak valamit tenni. Elkeseredett, de soha, egyetlen pillanatra sem merült fel benne, hogy felhagyjon a moldvai magyarokért végzett munkájával, vagy bárkit is erre biztasson. Sőt: vállalta a külföldön való publikálás akkor főbenjárónak tekintett vétkét is: nem egy munkája álnéven jelent meg nyugati kiadók jóvoltából. Igaz, nem először, hiszen az 1930-as években, amikor még Romániában élt, többször álnéven kényszerült írni. A csángók történelmére vonatkozó gazdag ismereteinek bőkezű átadásán kívül ez a fajta emberi tartás, a vállalt elkötelezettség mellett való kitartás az, amiben talán a legtöbbet kaptuk tőle. Ezért is volt a hetvenes-nyolcvanas években Domokos Pál Péter – hajlott kora ellenére is – a nemzet szellemi ellenállásának egyik fő jelképe. A párt-állam által félig-meddig eltűrt ifjúsági klubmozgalomban nem akadt szinte egyetlen közösség, amely ne hívta volna meg, hogy szűkebb körű beszélgetésen, vagy akár több száz hallgató előtti előadáson találkozhasson vele. Hetvenedik, hetvenötödik, nyolcvanadik, nyolcvanötödik születésnapjának megünneplése szinte tüntetésszámba ment, alkalmat nyújtott a nemzet egy részének hitvallására. És ő ment, szinte mindenhová, ahová csak hívták. Fizikai erejének fogyásával növekedett a lelki ereje. Súlyos autóbalesetéből is fölépülve, töretlen munkakedvvel dolgozva, tervekkel és reményekkel telve érte meg Magyarország függetlenségét, a rendszerváltást. Pátriárkai életének utolsó esztendeiben felcsillant annak a reménye is, hogy talán a sokat szenvedett moldvai magyarok sorsa is jobbra fordul. Bár Domokos Pál Péter, aki jól ismerte a román nemzetiségi politika indítékait, nem volt bizakodó. „Eddig még csalódtam minden törvényükben, minden intézkedésükben” – mondta egyik beszélgetésünk során. Mégis örömmel töltötte el, amikor híreket kapott szeretett csángómagyarjainak akcióiról, öntudatosodásáról: a sepsiszentgyörgyi Csángó szervezet megalakulásáról, a Csángó Újság megindulásáról. Idehaza pedig a Lakatos Demeter csángó költőről elnevezett egyesület létrehozásáról, amelynek első nagyszabású rendezvényén a kilencvenedik életévének betöltésére készülő Domokos Pál Pétert köszöntöttük. A független magyar kormány kitüntetésekkel tisztelte meg, az Erdélyi Szövetség és a Lakatos Demeter csángó költő nevét viselő Egyesület örökös, tiszteletbeli elnökévé választotta, Erdélyben nevét viselő Alapítvány jött létre a magyarul tanulni kívánó csángó diákok segítésére. Idős kora legnagyobb élménye azonban az volt, amikor a budapesti Szent István Bazilikában találkozhatott a Szentatya magyarországi látogatására érkező több mint ezer moldvai csángóval. Felemelő, torkot szorító, szívet dobbantó esemény volt. Az ezernyi, viseletbe öltözött csángó kereszt alatt, méltóságteljesen vonult végig a Duna-parton a Belvárosi templomtól Bazilikához. Annak a Budapestnek az utcáin, ahol néhány esztendeje még a magyar rendőrség – a román szekuritátéval is együtt dolgozva – zaklatta a nemzetiségi sorban élő magyarokért tenni akarókat. Akárcsak a csíksomlyói búcsúban, úgy vonultak régi magyar egyházi dalaikat énekelve a tarkainges csángó lányok és asszonyok, a fehérbe öltözött csángó férfiak. Az autók, autóbuszok leálltak, a járókelők szájtátva nézték a csodálatos látványt, amelyre még nem volt példa: ezer csángó vonul a magyar főváros utcáin, hogy misét hallgasson Szent István Bazilikájában. Ott pedig Domokos Pál Péter várta őket. A csángók legendáshírű „vándorapostola”, akit úgy tartottak számon Moldvában, ahogy egykoron Mátyás királyról beszélhetett a nép. Ott várta őket az oltár mellett székely harisnyásan, csizmásan, sujtásos fekete atillában. Ott állt előttük és beszélt hozzájuk az az ember, akiről oly sokszor kérdezték tőlem a csángó falvakban: él-e még? ugye nem igaz-e, hogy meghalt? Elmondta nekik – egyebek között –, hogy „ne feledkezzetek meg róla, hogy tőletek nyugatra van egy olyan ország, amelyben a testvéreitek élnek! Mert ti magyarok vagytok! Akárki akármit is mond nektek, azzal ti ne törődjetek! Őseitek nyelvét el ne feledjétek, ha elfelejtettétek volna, tanuljátok meg újra! Szellemi fejedelem és választott népe nem találkozhatott volna méltóbb helyen és időben, mint a csángók és Domokos Pál Péter a Szentatya magyarföldi látogatásakor, Szent István oltárképről letekintő alakja előtt.
Domokos Pál Péter Moldvai magyarság című könyve bevezetőjében a következő mondatot olvashatjuk: „Ha egyetlen szívet, egyetlen gondolkodó főt csángómagyar testvéreink iránt megindíthattam, ha 100 000 ma is élő magyar testvér sorsa legalább egyetlen embert tettekre késztet, úgy teljes célomat elértem.” Születése századik évfordulójára aligha emlékezhetünk méltóbb módon, mint hogy számba vesszük, milyen folyamatokat indított el Domokos Pál Péter következetes, a moldvai magyarság megmaradásáért, sorsuk minél szélesebb körben való megismertetéséért végzett munkája. Szinte csak felsorolásszerű leltárt készíthetünk, hiszen az elmúlt tíz esztendő alatt több, jó irányba mutató változás következett be a moldvai csángómagyarok életében, mint annakelőtte évszázadokon át. Annak ellenére, hogy sorsuk alapvetően mára sem fordult jóra. Az 1989. decemberében lezajlott politikai puccsot követően a moldvai csángók hamarosan megalakították ma is működő civil szervezetüket, kiadták ma is megjelenő folyóiratukat. Művelődési csoportjaik eljutnak Európa egyre több országába. Csángó fiatalok százával tanulnak anyanyelvükön Erdély és Magyarország közép- és főiskoláiban. Domokos Pál Péter elégedetten láthatná, hogy ha lassan is, de kialakulóban van az a csángószármazású értelmiségi réteg, amely majd kellő felelőséggel tudja felvállalni e nehézsorsú népcsoport emberi jogainak képviseletét, s fogja jobbítani népe sorsát, szellemi és gazdasági tekintetben egyaránt. Talán maga sem hinné el, hogy az általa oly sokszor „a világ legelfeledettebb kisebbségének” nevezett csángók ügye a bukaresti parlamentben, sőt az Európai Parlament színhelyein is szerepel. S egyre közeledik az az idő, amikor a moldvai magyarok számára is megnyílik a lehetőség, hogy aki akar, az a szülőföldjén is anyanyelvén tanulhat és gyakorolhatja őseitől reáhagyott, római katolikus vallását. Domokos Pál Péter többszörösen is elérte önmaga elé tűzött célját. Nem egyetlen szív dobban, nem egyetlen gondolkodó fő cselekszik a moldvai csángómagyar testvéreinkért. Szerte a nagyvilágban egyre többen lesznek, akik munkálkodnak értük. És egyre kevesebben lesznek az olyanok, akik csak annyira becsülik Romániát, hogy azt félteni kellene néhány olyan tanítótól és paptól, aki anyanyelvükön oktatja a csángókat, s hirdeti számukra Isten igéjét.
*
Péter bácsi – ha élne – természetesen nem szeretné az effajta beszédet. – Semmivel sem tettem többet – szokta volt mondani, mikor ünnepelték –, mint amit minden becsületes magyar embernek tennie kell. Istenem, ha mindegyikünk így gondolkodna, mint ő! Hol tartana már a magyarság!
1 Beke György tisztelte meg ezzel a címmel Domokos Pál Pétert.
|
