|
|
|
Domokos Pál Péter - A csángók vándorapostola >>>>>>> Domokos Pál Péter és Lakatos Demeter >>>>>>>
Domokos Pál Péter királysága
Születésének századik évfordulójára!
A székesfehérvári Szent István Király Múzeum néprajzszakos munkatársa, Lukács László az 1990-es években, lészpedi emberekkel beszélgetve hallotta, hogy az 1932-ben, falujukban járt Domokos Pál Péterre úgy emlékeznek: Magyarország királya látogatott hozzájuk, álruhában, hogy meglássa, miként élnek, hogyan beszélgetnek a csángómagyarok ott, a Beszterce völgyében, s a többi helyeken. Magam is többször tapasztaltam, úgy beszéltek róla egykori moldvai ismerősei, házigazdái leszármazottaik, ahogyan csak a szájhagyományban élő legendás alakokról szólnak az apáról fiúra szálló emlékek. – Vajon él-e még? – Ugye nem igaz, hogy meghalt? Pedig annak a hetven esztendővel ezelőtti látogatásnak a hangulata nagyonis lehangoló volt Domokos Pál Péter számára. Július 26-a, Szent Anna napja volt, a lészpedi katolikus magyarok búcsúja, történetesen püspökjárás is. A szabófalvi születésű Rab Mihály (alias Mihai Robu) a magyarságát megtagadó, a rábízott hívekkel szembeforduló jászvásári püspök, Iosif Tălmăcellel, a bákói egyházközség rossz emlékezetű plébánosával, románul hirdette az igét a Csíkból 168 esztendeje, a madéfalvi veszedelem idején elmenekült lészpedi székelyeknek.1 Románul bérmálta, énekeltette, gyóntatta őket. Domokos Pál Péter, aki lószekérrel, csíki cserépárusnak álcázva járta a moldvai falvakat, a „búcsús tapasztalatok szomorúságával” tért be Simó Anti Józsiék házába, hogy szállást kapjon, és fonográfjával népdalokat gyűjtsön. Még egy kis félreértés is támadt, mert a vendég megkérte a házigazdát, estére keressen neki valami leányokat, hogy énekeljenek. – „Miféle emberek lehetnek ezek, hogy ide lejányokat kérnek az én életemben?!” – emlékezett később Ilona néni. De aztán tisztázódott a helyzet, s ő maga énekelt a gépbe, nem kevesebb, mint nyolcvan dalt.2 Mikor aztán az 1940-es években Simon Ferenc Józsefné családjával együtt a Baranya megyei Mekényesre települt, élete végéig kapcsolatban maradt Domokos Pál Péterrel. De a látogatás emléke ottmaradt Lészpeden. Ottmaradt és – önálló életet kezdett élni. Ehhez kedvezőek a feltételek az egykori Etelköz magyarjai között, hiszen anyanyelvükön nem tudnak sem írni, sem olvasni. Szájról szájra, apáról fiúra száll az ismeret és a gondolat, egykettőre szájhagyománnyá válik. Ahogyan a néprajz tudósai mondják: folklorizálódik. 1994-ben, amikor Lukács László Lészpeden gyűjtött, már a következőképpen mesélték a történetet: – „Lovaskocsival jött avval az emberrel, melyik árulta a fazokakat, ketten jöttek. Eljött egy fazokas, s rikoltotta: ’Fazokatat árulunk! Fazokakat árulunk!’ Hát ez kicsoda lehet? Odamegyünk: ’Na nekem egy nagy fazok kell. Kétfilű fazok!’ Másik mondta: ’Én tejesfazokat veszek!’ De azt nem tudta senki, hogy Domokos Pál Péter ottan hallgatkozik. ’Ki lehet az a pantalonyos? – monták ottan. Mikor ide jött héjzánk, jaj, montuk, kicsoda jő bé a kapun, kicsoda lehet az, milyen nagy úr?’ Azt mondja Ignác Istán: ’Ne féljetek semmitől – azt mondja --, beszélgessetek magyarul, úgy, ahogy kell, mert ez nem senki ember, nem kell félni tőle.’ Mikor elmentek, akkor összegyűltek tátámék: ’Kicsoda volt ez?’ Azt mondja az egyik: ’Ez a magyaroknak a királyik volt!’ ’Hát hogy volt, fazakokat árult?’ ’Hát eljött, hogy hallja meg, hogy milyen magyar beszéd van itt.”3
A legenda születésének szép és tanulságos jelenségét varázsolják elénk ezek a sorok. Érdemes eltűnődni rajta, milyen érzelmi kötődések alakulnak, alakulhatnak ki a folklorista, a néprajzgyűjtő és választott népcsoportja között. A legtöbb néprajzkutató, akinek érdeklődése elsősorban nem témakörhöz, hanem etnikumhoz kötődik, munkája során többé-kevésbé érzelmileg is kapcsolódik a vizsgált etnikumhoz. Gondoljunk csak Kós Károlynak a Kalotaszeghez, Istvánffy Gyulának a palócokhoz, Kiss Gézának az Ormánság népéhez, vagy Györffy Istvánnak a nagykunokhoz fűződő, teljes azonosulást jelentő kapcsolatára. Arra tehát, amikor a néprajzi szakember nem csupán kutatásának tárgyát látja a vizsgált népcsoportban, hanem a magyarság nagy sorskérdéseinek egyikét fedezi fel bennük, s az életét szánja helyzetük jobbítására, emberi és művelődési értékeiknek, sorsuknak a világgal való megismertetésére. De talán egyetlen néprajztudósnak sem forrt össze olyan szorosan tudományos munkássága a vizsgált népcsoporttal, mint a száz esztendeje született Domokos Pál Péteré, aki – akárcsak népmeséink hőse, a szegény ember legkisebb gyermeke – elindult a világban szerencsét próbálni, s megtalálta – hogy az említett legendához tartsuk magunkat – a maga királyságát.
Domokos Pál Péter valóban egy szegény székely család legkisebb gyermekeként született erre a világra, a XX. század hajnalán. Szegény volt Domokos Elek családja, mint szinte minden székelyé, de lélekben valószínűleg gazdagabbak, mint a többiek. Édesapja még gyermekkorában elvesztette a fél szemét, „de talán ezzel az egy szemmel jobban látott, mint más kettővel”. Édesanyja pedig úgy tudott dalolni, hogy „éneklésével az egész – tollfosztó, vagy más kalákára összegyűlt – társaságot arra irányította, amerre akarta”.4 A XX. századdal kezdődő életét később ugyanazok a szelek sodorták, mint általában a székely emberekét. Menekülés az 1916-os román betörés elől, reménykedő visszatérés, majd a trianoni diktátumot követő jogfosztottság átélése. Ám elhivatottsága, felelősségérzete már ekkor felülemelte őt a történelmi csapásokon. A román katonaságtól való leszerelés után érezte, hogy tanulnia kell, „mert a népemet nagy veszedelem fenyegeti az új világban, hogy menthessem valamiképpen.”5 A romániai továbbtanulás lehetetlensége miatt Magyarországon végezte a tanárképző főiskolát, de nem azért, hogy itt maradjon. Domokos Pál Péter azon sajnálatosan kevesek közé tartozott, akik Erdély elszakítása után nem a menekülés útját választották. Visszatért tehát, hogy menthesse a népet, amelyből vétetett. Nincs itt most sem hely, sem pedig szükség arra, hogy lépésről lépésre végighaladjunk Domokos Pál Péter életén. Annak jelentős része amúgy sem az ő története, hanem a századé. Az övé az, ahogyan megélte a kort, ahogy magatartásával válaszolt a történelem kihívásaira, amiként öntörvényű személyisége cselekedetett. Tudta, hogy a Romániához került erdélyi magyarságnak saját gyökereibe kell kapaszkodnia. Ezért nemcsak ő maga öltözött ünnepnapokon székely ruhába, de arra törekedett, hogy az egész Székelyföldön, vagy legalábbis Csíkban, visszaadja a hagyomány, a viselet, a dalok és a táncok becsületét. Kezdeményezte és megvalósította az ezer székely lány ünnepét, szőttes-bálokat, kórusversenyeket rendezett az általános iskolák számára, segítette a Csíki Székely Múzeum megszervezését. Azt, hogy helyes irányba indult, mi sem igazolja jobban, mint hogy a román hatóságok hamarosan megfosztották állásától.
Ekkor mutatkozott meg Domokos Pál Péter személyiségének másik, talán legfontosabb vonása, mégpedig az, hogy a szükségből erényt tudott kovácsolni, és rendszerint megtalálta a maga számára a legfontosabb feladatot. Pontosabban: megtalálta a feladatát. Vagy talán a feladat talált rá? Mindenesetre rendre egymásra találtak, szellemi életünk javára. Munkásságát túlzás nélkül úgy jellemezhetjük, hogy elsősorban a magyar művelődéstörténet fehér foltjainak megszűntetésére törekedett. Mégpedig tudatosan! „Életem fő célja az volt – mondta később –, hogy a magyar műveltség hiátusait pótoljam. Ha bármiféle okmányt találtam, vagy olyasmire leltem, amivel a magyar műveltség épületét magam is építhettem, okvetlenül megfogtam a téglácskát és a helyére tettem.” Emlékeztetőül vegyünk számba néhány ilyen „téglácskát”, bár némelyikük önmagában is önálló építmény. Már Erdélyben rátalált ismeretlen Kájoni János kéziratra, Szemlényi János énekeskönyvére. A moreszka tánc eredetének tisztázására Münchenbe is elutazott, Csesztohovában magyar nyelvemlékeket talált. Érdeklődését valósággal vonzották a megoldatlan feladatok. Amikor 1929-ben elolvasta Bartók Bélának a magyar népdalról szóló könyvét, s annak nyolcadik oldalán azt látta, hogy az egész magyar nyelvterület népdalkincsét ismerik már, csak a Bákó környékén élő csángómagyarokét nem, még „jól is jött” állástalansága, hogy elinduljon Moldvába, a feladat megoldására. Ugyanilyen belső kényszert érzett, mikor később azt hallotta, hogy zenetörténetünk feltárt anyagából szinte teljesen hiányzik a XVIII. század hangszeres zenéje, s Kodály szerint „aranyat ér minden kottafej, mely e század sötétjében megcsillan”. Bejárta hát a történelmi Magyarországot Sepsiszentgyörgytől Pozsonyig, és hamarosan 248 magyar tánc hangszeres zenéjének anyagát tette le a Magyar Tudományos Akadémia asztalára. Sorolhatnánk tovább is a Domokos Pál Péter által „helyére tette téglácskákat”, utalhatunk fontos zeneelméleti, néprajzi, nyelvtudományi, egyháztörténeti munkáira. Mindezekből nemcsak azt látjuk, hogy valóban vonzotta őt minden olyan szellemi feladat, „amelynek hosszú ideig nem akadt gazdája, és már-már megoldhatatlannak látszik”, de azt is, hogy mennyi egyéb munka mellett végezte el a számára is legfontosabbat, a moldvai magyarság szellemi értékeinek, tragikus sorsának feltárását és bemutatását. Pedig, mint maga írja, „csak nyugdíjaztatásom után kezdődött el az én igazi életem: az összegezés. Addig csak gyűjtöttem, csak gyűjtöttem, de a kenyérkereset annyira lekötött, hogy az igazi érdemi munka még hátra volt.”
Domokos Pál Péter és a moldvai magyarság egymásra találása, sorsuk összekapcsolódása tehát nem a levéltárak és a könyvtárak hűvös termeiben, nem is a néprajzgyűjtő, a népdalgyűjtő fonográfjának, magnetofonjának mechanikus, sokszor gépies világában valósult meg. Domokos Pál Péter nemcsak a csángók nyelve, nemcsak a csángók népzenéje, vagy díszítőművészete, nem is csak történelmük valamilyen vonatkozása iránt érdeklődött. Születésének századik évfordulóján elgondolkodhatunk azon, hogy milyen gondviselés, micsoda „mennyei jóvátételi bizottság” rendelt a magyarság legnehezebb életű, nemzettestvéreitől leginkább elfeledett csoportjának egy ilyen embert, aki teljes sorsukkal együtt vállalja őket. Nem csak csodálatos dalaikkal, szépséges viseletükkel, kincseket hordozó nyelvükkel, hanem minden elesettségükkel, jogfosztottságukkal, szenvedésükkel, bizonytalan identitásukkal, önpusztító széthúzásaikkal együtt vállalta a moldvai magyarságot. Nem csupán kutatóként, de szellemi fejedelemként is! Vállalta a sorsukat, amikor kóboros szekérrel, csíki fazekasként, a szénába rejtett fonográffal és fényképezőgéppel járta a csángó falvakat. De vállalta akkor is, mikor nem volt hajlandó közreműködni a bukovinai székelyek és a moldvai csángók átgondolatlan, szakszerűtlen – mint utóbb kiderült súlyos tragédiával járó – hazatelepítésében. Az ő sorsukat vállalta, mikor 1947-ben elköltözött a hazatért moldvai magyarok közé Szárászra, hogy ott velük szántson, velük vessen, s abban segítse őket, amiben csak tudja. De akkor sem tagadta meg választott népét, amikor az 1970-es években a Moldvát járó fiatalok bátortalan szervezkedése miatt rendőrségi zaklatásnak tette ki magát. Vállalta az ezzel járó megaláztatásokat, idős korában is az utazásokkal járó törődést. Nem volt az ország bármily távoli csücskében olyan legális vagy félillegális összejövetel, nemzeti érzelmű fiatalok szervezte tábor, ahová ne ment volna szívesen, hogy a moldvai magyarságról tartott, a nemzeti múlt mélységeit feltáró előadásaival erősítse magyarságtudatunkat, a „magyarság legelfeledettebb népcsoportja” iránti felelősségérzetünket. De nemcsak Domokos Pál Péter vállalta minden körülmények között a moldvai magyarságot, hanem azok is őt. Ennek a kölcsönös vállalásnak volt méltó megnyilvánulása, amikor 1991-ben találkozhatott II. János Pál pápa látogatására Magyarországra érkező csángókkal. Felemelő, szívet megdobbantó esemény volt ez. Az ezernyi, viseletbe öltözött csángó kereszt alatt, méltóságteljesen vonult a Belvárosi templomtól a Duna parton a Bazilikához. Akárcsak a csíksomlyói búcsún, úgy vonultak, régi magyar egyházi dalaikat énekelve a tarkainges csángó lányok és asszonyok, a fehérbe öltözött csángó férfiak, hogy misét hallgassanak Szent István Bazilikájában. Ott pedig, az oltár mellett, Domokos Pál Péter várta őket, a csángók legendás „vándorapostola”, székely harisnyásan, csizmásan, sujtásos, fekete atillában. Az az ember, akiről sokan már nem is tudták, nem is hitték, él-e még egyáltalában. Beszélt hozzájuk, s emlékeztette őket magyarságukra. Szellemi fejedelem és választott népe nem találkozhatott volna méltóbb helyen és időben, mint akkor és ott, a Szentatya látására érkezett csángók és Domokos Pál Péter, Szent István oltárképről letekintő alakja előtt.
A királyok természetesen nem úgy lesznek, nem úgy támadnak, mint eső után az erdőben a gomba, hogy hol itt nő egy, hol amott. Az igazi királyoknak megvannak a biológiai, de különösen a szellemi elődeik, s – szerencsés esetben – az utódaik. Szent Istvánt, Szent Lászlót és IV. Bélát nem csupán a vérszerinti rokonság köti össze, elsősorban nem a 700 esztendeje kihalt Árpád-házhoz való tartozás a közös bennük, hanem az, hogy a nagy történelmi korszakokban vállalták, és eredményesen szolgálták a nemzet fennmaradását. Ilyen értelemben Domokos Pál Péter királysága sem előzmények nélküli. Hiszen százával jártak a csángók között, írtak is róluk papok, tudósok és másféle tanult emberek. Még ha nem is számítjuk azokat, akik ellenségként fordultak meg körükben, vagy éppen ültek rájuk, milyen kevesen voltak, akik vállalták, és eredményesen szolgálták a csángók magyarságának megmaradását. A fél kezemen számba vehetem őket, de Domokos Pál Péterhez hasonló formátumú, a csángókkal való sorsközösséget ilyen teljességgel vállaló személyiséget szívem szerint kettőt tudok megnevezni: Marcus Bandinus érseket a XVII., és Zöld Péter plébánost a XVIII. századból. Egy nagyobb szellemi körképben természetesen ide sorolhatnánk a moldvai Alexander vajda feleségétől, Dobokai Klárától Petrás Inczén és Jerney Jánoson keresztül Lükő Gáborig és Kallós Zoltánig számos kiváló embert; de a kötődés sorsszerű erősségét tekintve ez a három élet mutatja – hitem szerint – a legtöbb azonosságot. Ne zavarjon bennünket, hogy Bandinus bosnyák származású, Zöld és Domokos pedig mindketten székelyek, csaknem falustársak. Ne akadjunk fenn azon sem, hogy Domokos Pál Péter már 28, Zöld Péter 37 évesen, Bandinus Márk pedig csak 54 esztendős korában találkozott először a moldvai csángómagyarokkal. Azzal se törődjünk most, hogy az érsek a pápa küldötteként, a plébános bujdosóként, Domokos tanár úr pedig tudományos érdeklődésből jutott el az egykori Etelközbe. Hiszen amennyire különböző az indíttatás, annyira közös mindhármuknál a felismerés és a felvállalás. Még az időközben eltelt csaknem három évszázad sem okoz számottevő eltérést a három moldvai „apostol” körülményei tekintetében. Az idő múlását leginkább még azon érzékelhetjük, hogy Bandinus latin és magyar nyelven adta ki főpapi rendeleteit, hogy papjai és hívei megértsék, s magyar tolmács segítségével kereste fel a csángó falvakat; Domokos Pál Péter pedig, 283 esztendő múltán, a magyar nyelvű vallásgyakorlatot eltiltó püspöki rendeletekkel találkozik, s egyre több csángóval csak románul tud értekezni. Az időközben eltelt csaknem tíz emberöltő ellenére azonban jóval több azonosságot tapasztalunk a különböző századokban Etelközben jártak sorsában. Mind a hárman sokat gyalogoltak, legföljebb ha lovas szekéren közlekedtek. Mindhárman gyakran nélkülöztek, hiszen szegények voltak; mindháromnak sűrűn kellett nehéz fizikai megpróbáltatásokat kiállnia. Mind a hárman többször is voltak olyan helyzetben, hogy „bilincseiktől ugyan megszabadultak, de emésztő gondjaiktól nem.”6 Azt pedig már igazán csak a sors iróniája, hogy mindhármuk életében voltak időszakok, amikor -- különböző okok miatt -- álruhába kényszerültek. Bandinus azért, mert a Vatikán késve küldte el számára az érsekséggel járó stallumokat; Zöld Péter, hogy a német katonák el ne fogják; Domokos Pál Péter pedig azért, hogy elkerülje a román egyházi és világi hatóságok gyanakvását. Ezek azonban inkább csak felszínes, ha úgy tetszik banális hasonlóságok. A lényegesebbeket mélyebben kell keresnünk. Kézenfekvő, hogy aki megbízható írásos források hiányában egy-egy település múltjára kíváncsi, a szájhagyományhoz fordul. Mégis, szinte hátborzongató egyezésekkel találkozunk, amikor mindhárom évszázad Moldvát járója a falu legöregebb embereit kérdezi, ha a történelemről tudni akar valamit. Bandinus a romokban heverő, kifosztott bákói püspökségről faggatja a „nyolcvan s százhoz is közelálló katolikus embereket”, s meg is esketi őket, akárcsak Arany János a vén Márkust.7 Zöld Péter Csöbörcsökben faggatja a majdnem kilencvenéves István diákot (kántort), hogy megtudja tőle, miként gyakorolták keresztény vallásukat az évtizedek óta lelki gondozás nélkül hagyott magyarok.8 Domokos Pál Péter pedig Onyesten tudta meg a falu legöregebb emberétől, hogyan történt, mikor 1848-ban „a magyarok lehajtották az oroszt az Ojtoz patakán”. Bandinus, Zöld Péter és Domokos Pál Péter moldvai utazásaik során – több mint százéves időközökkel – újra és újra szembesülnek a korábban virágzó, vagy legalábbis kiterjedtebb, de egyre inkább eltűnő magyar élet nyomaival, emlékeivel. Természetesen a nehéz életű érsek esetében volt ez a legszembetűnőbb, hiszen alig telt el másfélszáz esztendő a moldvai katolikus magyarok középkor végéig virágzó időszakától. Bandinus 1648-ban keltezett jelentésében10 lépten-nyomon ilyen és hasonló sorokat olvashatunk: „hajdan a magyar lakosok 300 házban laktak, templomuk, plébánosuk, tanítójuk volt, most holmi romhalmaz mutatja, hogy itt valaha templom volt” (Vaslo); „régente csupán magyarok laktak itt, most pedig a katolikusoknak csak hat házuk van” (Bogdana); „régen a magyarok híres faluja volt, most teljesen elhagyott” (Alfalu); „hajdan csupa magyar volt, most már csak három magyar ház van” (Karácsonykő), és még hosszasan sorolhatnánk a szomorú listát. De hogy a moldvai magyar életből még a Bandinus után is bőven maradt pusztulnivaló, azt mutatja Zöld Péter számvetése, aki az egykori milkói és a bákói püspökségnek már csak a romjait találta11. Domokos Pál Péternek pedig alig másfél évszázad múltán kézzelfogható romok sem maradtak, ő már csak a magyar nyelv és a magyar tudat pusztulásán kesereghet, különösen a Román környéki, úgynevezett északi-csángó falvakban. Megállni látszik az idő, mikor Domokos, Zöld és Bandinus jelentéseiben újra és újra rátalálunk a moldvai katolikus magyarok egyik legnagyobb fájdalmára: nem tudnak értekezni idegen nyelvű papjaikkal, így gyónni sem tudnak neki. Domokos Pál Péter diószegi, onyesti és bogdánfalvi tapasztalatai alapján teszi szóvá ezt a képtelen állapotot12, de más helyeken is felfigyelhetett a jelenségre, mert több alkalommal is utalt rá. De nem csupán XX. századi jelenségről van szó, hiszen már Zöld Péternek döbbenten kellett tapasztalnia, hogy az idegen nyelvű misszionáriusok és a magyarul beszélő csángók nem tudnak egymással kommunikálni. Jelentésében leírja, hogy az „olasz atyák” 6-8 esztendő alatt sem tanulják meg híveik nyelvét, „nem képesek őket a hit elemeibe oktatni”, prédikációt sem tartanak, s „csak egyedül Isten tudja, hogy hallgatják ki a leírt kérdésekből a nép gyónásait.”13 A helyzet idült voltát és súlyosságát jelzi, hogy már az ugyancsak idegen nyelvű Bandinus is fölfigyelt arra, hogy a házasságkötéskor jelentkező bonyodalmakat és akadályokat illetően a „polgárok” a „más nyelvű atyáknak” nem tudták jól előadni az ügyüket. Az évszázados időközökkel készült jelentésekben mutatkozó összecsengések alapján természetesnek tarthatjuk, hogy a moldvai magyarok sorsának alapos és előítéletektől mentes tanulmányozói gyakorlatilag ugyanazokat az ellentmondásokat teszik szóvá. A moldvai magyarsággal való érzelmi azonosulásuk hasonló hőfokát jelzi továbbá, e jelenségek miatti felháborodásuk és megbotránkozásuk, aminek sem oka, sem pedig mértéke nem változott a három évszázad során. A misszionáriusok „minden lelki előhaladás nélküli élete” nemcsak Bandinusnál keltett „nagy és hihetetlen botrányt és megütközést”14; nemcsak Zöld Péter borzadt el attól, hogy „a misszionárius atyák a más nemzetek iránt oly túlbuzgó megvetéstől lángolnak”15; de Domokos Pál Péter is égbekiáltónak tartotta, hogy a „magyarul nem tudó papok nem tűrik a magyar szót még a templomban sem.”16 Elkeseredett soraikat olvasva úgy tűnik, mintha nem is három különböző században élt, hanem egyetlen ember nyilvánította jogos megütközését. Ami nemcsak a baj százados voltát jelzi, hanem azt is, hogy a három jelentés szerzője hasonló lelkiségű és erkölcsiségű személyiség. Együtt háborogtak, de együtt is szenvednek a moldvai magyarokkal, mélyen átérezvén nyomorult sorsukat. Bandinus püspök megvallja: „ami szívemet megsebezte, az az volt, hogy némelyiknél a szent szerzetesi ruha alatt gonosz lélek lappangott a nép botránkoztatására.”17 Ugyanígy esett meg a szíve a Csöbörcsökről eltávozó Zöld Péter atyának is, mikor a papot emberemlékezet óta nem látott nép sírva és zokogva egy mérföld távolságra kísérte őt, s „azután sem szűnnek meg kérni és a mindenszentekre könyörögni, hogy bármiként is gondoskodjunk arról, hogy a misszió prefektusa papot küldjön nekik.”18 Mindkettőjük, s a többi előtte járó erkölcsi felháborodását és lelki azonosulását fogalmazza meg Domokos Pál Péter, aki a történelmi előzmények teljes ismeretében a legtudatosabban látja a helyzetet. A forrófalvi harangozó sírva panaszolta neki, hogy a százszázalékosan magyar falu templomában nem hangzik többé magyarul az imádság és az ének. S nincs már három század, nincsen három különböző sorsú ember; eltűnik az idő, mindhármuk érzését fejezi ki, mikor leírja: „mélységesen megindultam. Keserű volt a gondolat, hogy vannak ma emberek, akik a katolicizmus leple alatt, a krisztusi emberszeretetet hirdetve lelkeket gyilkolnak…”19
Végezetül le kell még vonnunk e három összefonódó élet, egymásba kapcsolódó és egymást kiegészítő sors nagy, közös tanulságát. Mert ők nem a végtelenben találkoznak egymással, mint a párhuzamosok, hanem azok szívében és lelkében, akik az ő szolgálatukat igyekeznek a maguk gyarló módján folytatni. Királyságuk alapeszméje, aranyfedezete pedig nem más, mint az a nagy elégtétel, hogy életük és munkájuk során bármi rossz érte őket, az mind a javukra vált. Gondoljuk csak meg! Áthatotta-e volna a nehézéletű Bandinus érseket a moldvai magyarok sorsa, megértette-e volna helyzetük tragédiáját, ha őt magát nem alázzák meg számtalanszor az idegennyelvű és idegenszívű misszionáriusok; ha ő maga nem kerül híveihez hasonlóan az olasz és a lengyel politikai érdekek malomkövei közé. Soha nem érezte volna át megalázó helyzetüket, ha maga nem jut hasonlóan kiszolgáltatott sorsra. Csak így juthatott arra a felismerésre, hogy nem a népet kell elmarasztalni a konokság és a makacsság bűnében, hanem a „magukat püspökként kiadó szerzeteseket, akik a szerzetesség ürügye alatt mindent fenekestől felforgattak.”20 Még azt a „történelmietlen” föltevést is megkockáztatnám: vajon írt volna-e Marcus Bandinus ilyen részletes és az érzelmi tényezőkre is kitérő jelentést, ha nem érik ellenségei részéről mindazok a megaláztatások, amik életét olyannyira megkeserítették, s bizonyára korai halálát is siettették. És Zöld Péter!? Meg sem született volna a moldvai magyarokra vonatkozó legfontosabb XVIII. századi jelentés, ha nem következik be a madéfalvi székelymészárlás. A csíkszentléleki papnak meg sem fordult volna a fejében, hogy kövesse a Moldvába bujdosó székelyeket, ha a németbarát püspök utasítására nem veri őt vasba Szász János felcsíki esperes. A Moldvába bujdosók lelki gondozás nélkül, a moldvai magyarság múltjának kutatói pedig fontos források nélkül maradtak volna, ha Zöld Pétert csak egy kicsit kevésbé üldözi a balsors. Arra pedig még gondolni is rossz, mi lett volna, ha Domokos Pál Péter a románok nem tiltják el a tanítástól?! Ha 1947-ben a kommunisták nem bocsátják el a Népjóléti Minisztériumból?! Ha 1961-ben korlátolt igazgatója nem küldi azonnal nyugdíjba?! Őszintén be kell vallani, nem tudhatjuk mi lett volna Domokos Pál Péterrel és mi a moldvai magyarokkal, de alig hiszem, hogy a lészpedi csángók akkor is úgy beszélnének róla, mint Magyarország királyáról. Mert úgy látszik, hogy az igazi királyokat – akárcsak a táltosokat – náluk hatalmasabb erők választják ki a feladatra. S nincs a földi gonoszságnak olyan cselekedete, ami ne válna javára annak az ügynek, amire kiválasztattak. Higgyünk ebben a hármójuk sorsa által példázott jelben, hogy hihessünk a moldvai magyarok sorsának jobbrafordulásában.
1 Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. Bp. 1987. 221-222. 2 Kóka Rozália: Domokos Pál Péter nyolcvanesztendős. Honismeret 1981. 3. 18-20. 3 Lukács László: „Domokos Pál Péter, Magyarország királya”. Honismeret 1996. 3. 58-60. 4 Az én Erdélyem. Domokos Pál Péter elmondja életét Balogh Júliának. Életutak 1. Bp. 1988. 11. 5 U. o. 17. 6 Zöld Péterre vonatkozóan olvasható a csíkszentgyörgyi plébánia Historia Domusában. In: Domokos i. m. 91. 7 U. o. 377. 8 U. o. 97. 9 U. o. 175. 10 U. o. 357-411. 11 Domokos Mária: Zöld Péter moldvai jelentései. Ethnographia 1998. 278. 12 Domokos P. P. i. m. 180., 186. 13 U. o. 99. 14 U. o. 338. 15 U. o. 98. 16 U. o. 178. 17 U. o. 370. 18 U. o. 98. 19 U. o. 207. 20 U. o. 384.
|
