|
|
|
Petrás Incze János 1813-1886 >>>>>>> Petrás Incze János Moldvában, a Szeret folyó jobb oldalán fekvő Forrófalván (románul Faraoani) született, 1813-ban. A települést a szájhagyomány szerint Ştefan cel Mare – a csángók nyelvén Nagy Estány – idejében egy Forró nevű, a török elleni harcokban vitézkedett katona alapította, kinek lányát a vajda feleségül is vette. Lakosságának 99 % ma is római katolikus, akiknek kétharmada beszél, vagy legalábbis ért magyarul. A XIX. század végén, Románia Nagy Földrajzi Szótárában (Marele Dicţionar al Romînia, 1898.) is azt olvashatjuk, hogy a forrófalviaknak több mint 95 %-a magyar nemzetiségű. A kis Petrás János tehát gyakorlatilag színmagyar településen látta meg 1813-ban a napvilágot. A család – édesapja, Petrás Ferenc feljegyzése szerint – a XVIII. szd. elején, Baranya megyéből költözött Moldovába. A gyermek, édesapjához hasonlóan, a Kézdivásárhely melletti Kanta minorita rendbeliek által fenntartott gimnáziumában tanult, onnan pedig Egerbe került, ahol a szemináriumban világi és egyházi műveltséget szerzett. Belépett a minoriták rendjébe, ahol az Incze nevet kapta, majd 1836-ban pappá szentelték. Lelkészi működését a nagy, Tázló menti magyar faluban, Pusztinán kezdte 1839-ben, s itt négy esztendőt szolgált helyettes plébánosként. Nem lehetett könnyű dolga, mert a pusztinai plébániának abban az időben több mint húsz filiája volt. Három esztendő múlva, 1842-ben a szülőfalujával szomszédos magyar községbe, Klézsére nevezték ki plébánosnak, s itt szolgált egészen haláláig. Milyen ember lehetett Petrás Incze János? Az őt meglátogató Kovács Ferenc 1868-ban megjelent „Úti-napló”-jából bontakozik ki előttünk alakja: „Sehol sem találtunk otthoniasabban magunkat, mint Petrás Incze atya házánál. Ő az, kinek neve megérdemli, hogy arany betűkkel jegyeztessék a moldvai csángók annalisaiba. Külseje megnyerő, termete izmos közép, képe tojásdad, színezete barnás, szemei mandulavágatúak, orra kissé hajlott, bajusza fölfelé pödört, szakálla szürkés, hegyezett, modora olyan, melyről el lehet mondani: mi a szívében, az a nyelvén.” Petrás Incze János legfőképpen azzal gazdagította a magyar kultúrát, hogy 1841-ben Borszéken, 38 pontban megválaszolta Döbrentei Gábornak a Magyar Tudományos Akadémia titkárának a moldvai cséngómagyarok múltjára, népéletére vonatkozó kérdéseit, ami 1842-ben megjelent a Tudománytárban, s a moldvai magyarokról szóló első részletes és hiteles tudósításnak tekinthető. Tövábbá összegyűjtötte 85 csángómagyar népdal szövegét, s közülük 22 már 1842-ben, Erdélyi János és Kriza János nevezetes népdalközlései előtt napvilágot látott. Ő volt tehát a magyar népköltészet első tudatos gyűjtője. Petrás azonban nemcsak ismeretanyagot közölt a csángók történelméről, népéletéről, nyelvéről, hanem vállalta sorsukat és érdekeik képviseletét. Már „válaszaiban”, méginkább későbbi leveleiben ismételten felhívta a figyelmet arra, hogy a moldvai katolikus magyaroknak nincs anyanyelvükön szolgáló papjuk. „Jelenleg is tiszta magyar parochiákon magyarul semmit sem tudó lelkészek őrzik az Üdvözítő nyáját.” Felpanaszolta, hogy a Rómából küldött misszionáriusok részben a moldvai egyházi vezetők nyomására, részben pedig mert az olasz nyelvű jövevény-papoknak könnyebb megtanulniuk az állam nyelvét, – lelkipásztorhoz méltatlanul – a könnyebb megoldást, ez esetben híveik megtagadását választják. Ő azonban a népdalszövegek, mesék, tájszavak, szokásanyagok gyűjtése mellett a Szent László Társulattal való jó kapcsolata révén számos moldvai falunak, templomnak szerzett adományt: keresztet, miseruhát, harangot. Petrás írásaiban kevés utalást találunk saját személyére, gondolataira. Csak fölsóhajtásaiból sejthetjük, mennyire egyedül érezhette magát ebben a Szeret menti községben, ahová csak kerülő utakon járt a posta és sokszor hónapok múltán kapta kézhez a neki küldött levelet vagy könyvet. Nem volt szellemi társa, s ha néha fölkereste egy-egy magyarországi utazó, vagy paptárs, a néhány órányi öröm után annál keservesebb lett a magány. A rászakadt csapásokat alázatosan viselő, azokban is Isten kegyelmét látó természetére vall egyik 1883. augusztusában, hetvenesztendős korában írt, „hajdani Pályatársamhoz és Testvéremhez” küldött levele: „Így vagyunk mindnyájan e nyomorult életpályán jutalmazva s valóban el kellene csüggednünk, ha Megváltó Jézusunk példája előttünk nem fényeskedne e nagyon sokat jelentő szavaiban: »ha engemet üldözni fognak, titeket is üldöznek«. Saját sorsa miatt sohasem keseredett meg reménytelenül, még akkor sem, mikor hetvenkét esztendős korában, 1885. augusztus 22-én gonosztevők kirabolták a házat, „melyben számos évek olta lakom, el vitték minden jóra való ruhámat a kevés pénzel együtt mivel rendelkeztem házi szükségemben, az inség itt oly nagy lévén hogy kevés embernek jut mindennap málé. H ol keressek segedelmet szükségemben nem tudom …”. De a szomorú eseményt hírül adó levélben sem önmagának kért támogatást, hanem a szomszédos csángó falu, Kápota templomának belső díszítéséhez könyörög segítségért. Egy esztendő múlva, 1886. szeptember 6-án ismét rátörtek Klézse agg lelkipásztorára, de akkor már nem csak a holmiját vették el, hanem az életét is. Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy felismerte gyilkosait, de nevüket még barátjának, a szomszéd falu lelkészének sem árulta el. Talán jól is tették azok a gonosztevők, hogy megfosztották az életétől Klézse tudós, csángómagyarokat szolgáló papját. Így nem kellett végignéznie a csángók anyanyelve ellen végrehajtott, az ő sorsához hasonlóan kegyetlen merényletet. Hiszen 1884. június 27-én már létrehozták Jászvásáron a római katolikus püspökséget, az újonnan megalakult Románia kormányának azon feltételével, hogy a még magyarként létező csángókat minden eszközzel elrománosítja. Nem kellett megérnie, hogy a jászvásári püspök, Iosif Nicolae Camilli pásztorlevelében tilcsa meg, hogy a csángó falvak templomaiban magyarul prédikáljanak és énekeljenek. Talán az isteni kegyelemnek volt jele, hogy Petrás Jánosnak mindezt már nem kellett megérnie. Vagy talán éppen azért kellett meghalnia, hogy ne adhasson hírt a moldvai magyarság megfeszítésről? Halász Péter |
